Hát igen, a kérdés felmerült. Minek ezt a "naplót" írni?
Na, most írtam egy pillanatnyilag érdekes témáról egy jó fél oldalt, majd rájöttem, annyira nem tudom körülírni, hogy érthető legyen anélkül, hogy felismerhetővé váljon. Tehát töröltem. A kérdés marad: miért írok? És akarom-e, hogy olvassák, hogy szeressék olvasni?
Egyrészt a gondolatok kavarognak, hol így, hol úgy, és én mindig szerettem mesélni, ezért beszélek olyan sokat. Nem akarok olyan sokat beszélni, de mindig elragad a sztorizás. Vannak emberek, akik szeretik hallgatni - én meg azt hiszem, érdekes történeteim vannak, és érdekesen tudom őket elmesélni; és vannak, akik unnak, ez mindig csak félúton derül ki; meg vannak, akik hallgatnak, de nem szeretnek, ebből szoktak még bonyodalmak lenni.
Sokan gondolnak engem valamilyennek. Sokszor csodálkozom, milyennek gondolnak, főleg, mert a legtöbben azt hiszik, egyféle vagyok, pedig nem. Senki sem egyféle. Vagyok ilyen, meg olyan, néha ilyen is, meg olyan is, egyszerre. Ezt felesleges körülírni, azt hiszem, mert mindenki, én is, tudja, mire gondolok - vagy mire gondol ő, ha rám gondol. Igazából - ritka kivétellel - az már régen nem zavar, ha kevesebbnek gondolnak, mint amilyennek magamat tartom, az viszont rendszeresen zavarba hoz, ha többnek vagy jobbnak néznek, mint ami vagyok. Főleg, mert annak előbb vagy utóbb óhatatlanul csalódás lesz a vége, és én gyakran töröm a fejem, vajon mi ebből az én bűnöm. Mert nem akarom jobbnak mutatni magam, mint amilyen vagyok. Fura. Aztán eszembe jut, amit egyszer valaki írt magáról: "ha csalódsz bennem, az nem az én hibám. Vagyok, aki vagyok, te meg gondolsz rólam, amit. Ha többet gondolsz, mint ami vagyok, csalódni fogsz - nem én tehetek róla." De valahogy ez sem igaz(i).
Visszatérve a naplóírásra: gyakran rájövök, hogy nekem jó, ha leírom, mik jutnak eszembe, vagy mik történtek velem. Ez már ok - hogy mért nem kézzel? Egyszerű: már nem tudok kézzel írni. Szeretnék, de annyira ritkán van rá szükség, hogy elszoktam tőle, és fáj a kezem, ha sokat írok. Gyengék az izmaim hozzá. Mostanában erőltetem a kézzel írást, mert fontosnak érzem, valahol belül, de egy naplóhoz még kevés. Kinek kell egy olvashatatlanul írt napló?
Jó, de mért nem magamnak írok, mért kell kirakni ország-világ elé? Hát igen. Alapvetően van bennem némi (ne tessék röhögni, esküszöm, sokkal kevesebb, mint ami látszik) magamutogatási hajlam. Aztán meg időnként nagyképűen azt hiszem, a leírt dolgaim tetszenek valakinek, esetleg, fú, ez már tényleg nagyképű: segítenek is valaki másnak. És az jó érzés. A tetszés is, mert ha valami tetszik neked, annak örülsz, és egy percnyi öröm is jó. Jó és fontos. A segítés pláne. Főleg úgy segíteni, hogy nincs rajtam a teher, amit a másik hálája okoz. Na, ez ronda volt, én is érzem, de mégis, valahogy így van. Adni is szeretek, sokkal jobban, mint kapni, és mindig zavarba hoz, ha
az, akinek adok, kényszert érez, hogy viszonozza. Nekem nem kell. Jó, szeretek én kapni is, de amikor adni akarok, akkor csak arra van szükségem viszonzásul, hogy akinek adok, az szívesen elfogadja. És kész.
Ennyi, azt hiszem.
(és hogy milyen vagyok az írásaim mögött? ha ismersz, tudod. Ha nem ismersz, hiába mesélem el, sosem fog kiderülni. Csak az, hogy te mit gondolsz rólam. Ami inkább téged ír le, mint engem....)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése