Kezdődik....

Nincs egy perce, hogy rendesen ledöbbentem: ősztől három iskolás gyerekem lesz (na jó, ezt a ledöbbenést május óta átlag kétnaponta előadom). Három, és az egyik felsős. Kész. KO. Túl azon, hogy mégis, mit képzelnek magukról ezek a rettenetes, megbízhatatlan büdösganyéj kölykök, hogy van képük nőni, és fejlődni, és okosodni, és lassan kamaszodni, és amúgy is, még el se hiszem. A Nagy, ugyanis, a maga százhuszonnyolc centijével, és büszke ujjongással eldicsekedett huszonnégy kilójával egyáltalán nem nagy. Anyja-apja se nagy, én mindig aprócska voltam (most is csak széltemben vagyok nagyobbacska), de ez majd egyszer megér egy sztorit azért. Most csak annyit: nem hiszem el. 

Ami viszont ma konfliktust adja (iiigen, ma lesz konfliktus is ;) ), az a felszerelések beszerzése. Egyfelől kiakadok, amikor ugyanazon iskolában feszt más az igénye a testnevelő tanároknak: elsőben tornadressz, harmadiktól biciklisnadrág (na, ezt szerezd be 110-es méretben, pirosban), ötödiktől short. Mondom: short. Ja, piros legyen. Most próbálom kiszedni az elsős tornadresszből a Nagy nevét, hátha mégis tudja hordani a Kicsi.Aztán pl a Középsőnek elsőben Gioconda márkájú pasztellt kellett vennem. Kikészültem. Elsősnek. Tízszer annyiért, mint a zsírkrétát. Év végén persze hazajött a cucc, nem használták szinte semmire, viszont darabokra volt törve. A szintén elsős Középsőnek három rotring is kellett. Hálistennek később kiderült, hogy a tantónénivel nem ez a legnagyobb baj.  Középső második óta másik iskolába jár.

 Másfelől ilyenkor mindig izgatott, sőt, őrült vagyok: végre vásárolhatok!! Kedves kolléganőm szerint nem vagyok nő (innen is kösz :P) : nem szeretek ruhát venni. Cipőt sem. Nyűg a fodrászhoz menés, pedig határozottan zseniális a fodrászom; kín a kozmetikushoz járás. Utálom a szolit, és bár félévente elcsábulok a műkörmösnek, mindig kiborulok utólag, hogy nem tudok dolgozni vele. Mármint a műkörömmel. De ha papír-írószerbe, szerszámboltba, vasedénybe, műszaki üzletbe kell menni, akkor bezsongok. Azonnal. Mai napig röhög az egész baráti köröm, mert életem legromantikusabb ajándéka egy akkus fúró volt. Imádom. Jó, biztos tetszene egy szép fehérarany gyűrű, holdkővel, pl. Hol is tartottam? 

Igen, a papír-írószer. Mindjárt összeírom, mit kell venni. Nagy dolgok, mint táska, tolltartó, mindnek megvannak, ami persze nem zárja ki, hogy vegyek egy-egy újat (Evvan. De csak egy nadrágom van). Tehát venni kell füzeteket, a Nagynak nagyméretűt, mert már nagy, tollakat, ceruzákat, ragasztót, festéket, hajtogatós- és kivágós papírt, kistükröt, vonalzót, körzőt, radírt, mappát, dobozt, ilyen-olyan tárolókat és tokokat. Füzetekből mindig a lehető legyegyszerűbb, egypontnullás verziót veszem, gyerekenként egy kivétellel, ami lehet mintás, ízlés szerint, és mondjuk az lesz az üzenő. Ceruzából sokat válogattam annak idején, míg kiderült, hogy az olcsót egyértelműen nem éri meg megvenni (hát igen, a tolltartóra is hat a gravitáció. Törött belű ceruzát hegyezni álom. Rémálom. ), azóta megveszem a viszonylag drágábbat inkább, de két éve - jéé - nem kell havonta színes ceruzát venni a kölyöknek. Az A4-es mappák jobb, ha műanyagból vannak, még a környezetvédelem jegyében is, mert a karton szakad, ázik, az almát sem bírja (na, ki jár még úgy rendszeresen, hogy az uzsonnás doboz és/vagy zacskó mellett a harapott alma, kibontott joghurt, megnemevett szendvics be van passzírozva? Ilyenkor érzem, hogy nőnek a fejeim. Nem csak kettő, nem csak hat, nem csak tizenhárom, hanem egyszerre ötszáz, és mind ordítani akar. Szörnyű.). A tornazsákok is elkopnak minden év végére, gyanús, hogy jelen lehet az amortizálódás okai között a rendszeres rugdosás séta közben. A rajz- és technikacuccokhoz cipősdobozt szoktak kérni, de nem ám akármilyet, mert a padba nem fér nagy(obb). Ezt megoldjuk önerőből, csak a dizájnt rakjuk rá együtt, vagy, ha a gyereknek nincs türelme az anyjával játszani, akkor egyedül csinálom meg. Imádom a kreáskodást. Tehát ragasztóból mindjárt többet kell venni. Füzetborítót nem feltétlenül veszek, de a könyvek az öntapadós csíkkal ellátott átlátszót kapják - ennek a feltalálóját áldják meg az összes istenek! Radírból, hegyezőből hegyekbe' kell venni, mert szöknek, vagy a gyerek eszi őket, a fene se tudja, szinte minden tolltartónyitáskor hiányoznak. Ja, a kisfiam a tolltartót időspórolásból be sem cipzározza. Ceruzák szóródnak, anya fejei nőnek. Ezt már ismerjük.

Ma arra sincs időm, hogy kiboruljak a tankönyveken, illetve időm lenne, de a fene akar kiborulni. Majd, ha hazajöttek. A könyvek. Akkor pont elég lesz egy sort morogni rajta, hogy mért nem lehet drágább, tartósabb tanulós könyvek mellé, amit a kisebb a nagyobbtól örökölhet, olcsóbb kivitelű "munkafüzeteket" csinálni, ami egyszer használatos. Ehh, tényleg hagyjuk. 

Ma tehát összeírok, és holnap elindulunk. Három gyerek, három nap: mindegyikkel külön megyünk el, ez olyan anya-gyerek-kettesben-nap, és ha ilyenkor megyünk, még nem leszünk rosszul a tömegtől, azt egyikünk sem bírja jól. Megyünk, bejárjuk az összes, általunk ismert boltot, és mindent megnézünk, megforgatunk, komolyan megbeszéljük, mi az, mire nincs szükség, de mégis megvesszük, mi az, amit semmiképp, sose. Aztán hazajövünk, és a kötelező eldicsekvés után még mindig lesz időm, hogy beszerezzem, ami mégis kimaradt a listából.

Mi értelme is van...?

Hát igen, a kérdés felmerült. Minek ezt a "naplót" írni?

Na, most írtam egy pillanatnyilag érdekes témáról egy jó fél oldalt, majd rájöttem, annyira nem tudom körülírni, hogy érthető legyen anélkül, hogy felismerhetővé váljon. Tehát töröltem. A kérdés marad: miért írok? És akarom-e, hogy olvassák, hogy szeressék olvasni?

Egyrészt a gondolatok kavarognak, hol így, hol úgy, és én mindig szerettem mesélni, ezért beszélek olyan sokat. Nem akarok olyan sokat beszélni, de mindig elragad a sztorizás. Vannak emberek, akik szeretik hallgatni - én meg azt hiszem, érdekes történeteim vannak, és érdekesen tudom őket elmesélni; és vannak, akik unnak, ez mindig csak félúton derül ki; meg vannak, akik hallgatnak, de nem szeretnek, ebből szoktak még bonyodalmak lenni.

Sokan gondolnak engem valamilyennek. Sokszor csodálkozom, milyennek gondolnak, főleg, mert a legtöbben azt hiszik, egyféle vagyok, pedig nem. Senki sem egyféle. Vagyok ilyen, meg olyan, néha ilyen is, meg olyan is, egyszerre. Ezt felesleges körülírni, azt hiszem, mert mindenki, én is, tudja, mire gondolok - vagy mire gondol ő, ha rám gondol. Igazából - ritka kivétellel - az már régen nem zavar, ha kevesebbnek gondolnak, mint amilyennek magamat tartom, az viszont rendszeresen zavarba hoz, ha többnek vagy jobbnak néznek, mint ami vagyok. Főleg, mert annak előbb vagy utóbb óhatatlanul csalódás lesz a vége, és én gyakran töröm a fejem, vajon mi ebből az én bűnöm. Mert nem akarom jobbnak mutatni magam, mint amilyen vagyok. Fura. Aztán eszembe jut, amit egyszer valaki írt magáról: "ha csalódsz bennem, az nem az én hibám. Vagyok, aki vagyok, te meg gondolsz rólam, amit. Ha többet gondolsz, mint ami vagyok, csalódni fogsz - nem én tehetek róla." De valahogy ez sem igaz(i).

Visszatérve a naplóírásra: gyakran rájövök, hogy nekem jó, ha leírom, mik jutnak eszembe, vagy mik történtek velem. Ez már ok - hogy mért nem kézzel? Egyszerű: már nem tudok kézzel írni. Szeretnék, de annyira ritkán van rá szükség, hogy elszoktam tőle, és fáj a kezem, ha sokat írok. Gyengék az izmaim hozzá. Mostanában erőltetem a kézzel írást, mert fontosnak érzem, valahol belül, de egy naplóhoz még kevés. Kinek kell egy olvashatatlanul írt napló?

Jó, de mért nem magamnak írok, mért kell kirakni ország-világ elé? Hát igen. Alapvetően van bennem némi (ne tessék röhögni, esküszöm, sokkal kevesebb, mint ami látszik) magamutogatási hajlam. Aztán meg időnként nagyképűen azt hiszem, a leírt dolgaim tetszenek valakinek, esetleg, fú, ez már tényleg nagyképű: segítenek is valaki másnak. És az jó érzés. A tetszés is, mert  ha valami tetszik neked, annak örülsz, és egy percnyi öröm is jó. Jó és fontos. A segítés pláne. Főleg úgy segíteni, hogy nincs rajtam a teher, amit a másik hálája okoz. Na, ez ronda volt, én is érzem, de mégis, valahogy így van. Adni is szeretek, sokkal jobban, mint kapni, és mindig zavarba hoz, ha
az, akinek adok, kényszert érez, hogy viszonozza. Nekem nem kell. Jó, szeretek én kapni is, de amikor adni akarok, akkor csak arra van szükségem viszonzásul, hogy akinek adok, az szívesen elfogadja. És kész.

Ennyi, azt hiszem.

(és hogy milyen vagyok az írásaim mögött? ha ismersz, tudod. Ha nem ismersz, hiába mesélem el, sosem fog kiderülni. Csak az, hogy te mit gondolsz rólam. Ami inkább téged ír le, mint engem....)

Szabadnap

Meleg van.

A nap süt, az ég olyan, de olyan kék, amitől mindig szerelmes leszek. Ma még - és ez nagy szó nálam - a meleget sem bánom.

Jó, nem vagyok az a friss és üde, de a lassúságom, a lustaságom is olyan kellemes most. Mint egy hintaágyban. A gyerekek az utcán elburjánzó aranyeső- és tujaágak közt üldögélnek, biztonságos árnyékban, fecsegnek, játszanak, de abból sem sokat hallani, mert a rigók a vadszőlőben veszekszenek egymással. Vagy a verebekkel.

Később medencéznek. A víz jéghideg, mert mostanában éjjelre ősziesen lehűl az idő, így aztán centiről centire merülnek bele, a megfelelő helyeken sziszegéssel, esetleg sikkantással jelezve, hogy megint túljutottak egy veszélyes ponton. Aztán kiszállnak, a fiúk - a fiam és a barátja, aki a napokban jött haza egy hosszabb nagyszülőzésből - nagyfiúsan bringáznak, bújkálnak, beszélgetnek, a lányok pedig filmírással és próbákkal ütik el az időt a terasz kövén kecsesen elnyújtózva (Nem lehetne árnyékba menni, csajok? Neeem, mert ez olyan jó forró...). Néha berongyolnak, egy pohár víz, egy cső kukorica, egy alma, egy banán, kaphatok paradicsomooot? Mivel? Magában! oké.... kértek milánóit? neem... najó, de nem kérek rá kecsapot.

A tiszadobi Andrássy-kastély.
Legközelebb saját fotóval...

Telik a lusta nyári nap, csordogál lassan, ma már felsóhajthat a gardrób megkönnyebbülten, nem tudom rávenni magam a takarításra. Majd. Máskor. Egyszer, talán. Vagy kiírom az ajtóra: turi, aztán elhordják a népek. Ma nem érdekel. Talán a hétvégén, bár beterveztünk egy kirándulást Tiszadobra, de az csak egy nap, nekem meg kivételesen az egész hétvégém szabad lesz. Meglátjuk. A gardrób, és benne a rendetlenség nem szalad el. Sajnos.

Könnyű lesz a dinnyét levadászni: szédül.

Később hazaér Apa, a hátizsákjában egy dinnyével. Fejvakarás, mert a meleg dinnye nem finom, de a hűtő komoly elkeseredéssel tiltakozik az ellen, hogy még ezt is belezsúfoljuk. Marad a medence, így a dinnye most sorsára várva úszkál, néha segítséggel, néha kergetőzik is.


Elmélyülnek a színek a nyárban. A kék kékebb, a sárga izzik, a levegő vibrál. A vadszőlőben a darazsak egyenletes zümmögéssel zsongítják a fülünket, a gyerekek már nem törődnek velük, amiért nyilván hálásak, ők sem figyelnek ránk.

A fogvacogás sokat segít a rágásban

Vészhelyzet: a dinnye vagy túl jól, vagy túl rosszul érezte magát, mint strandlabda: reccsenés, és kettéreped. Nézem - nincs mit tenni:  családilag eldöntjük, hogy pont elég hideg, és nekiesünk.
Lassan, lábujjhegyen készülődik az este. Enyhül a meleg, felbátorodva hűsít a szél. A medence már nem izgalmas mára, holnapig elpihenhet, és majd talán az elbúvó lyukakat is megtaláljuk a karimáján, hogy ne eresszen le estig.

Lassulnak a kölkek is már. Egy-két kört még nyilván lefutnak, és nemigen lesz egyszerű kádba tenni őket, de tudom, megint megmosolygom, hogy képesek szó közepén elaludni. Én még olvasok egy kicsit, míg Apa dolgozik, aztán a mi napunk is véget ér. Holnap újra vár a munka.

Újjászületés

Már el is feledkeztem erről a blogról.

Márciusban viszont egy történet miatt írhatnék tört rám, és de jól tette.... rájöttem, hogy a közlési vágyam, mint olyan, egyrészt saját magamnak szelep, másrészt néha másoknak is segít. Vagy csak tetszik. Az is jó....

Így aztán, több hónapos vacillálás után, úgy döntöttem, lefújom a port a fogyniakarról. Kicsit átalakítottam, igényeimhez szabtam, és íme, itt van.

Én majd írogatok, Ti meg olvassátok - ha van kedvetek.