Ez de jó ... :)

Van az az érzés, amikor teljesen kifordulsz önmagadból. Amikor egyszer csak teljesen más leszel, és még a tükröt is idegenként nézed: ki ez az idegesítően MÁS valaki?!És van, amikor kattanásra visszaállsz, és az olyan, de olyan jó :)
Nem cizellálnám, de tény, hogy az utóbbi időben nem voltam a régi vidám bohóc. Meg az a típusú sem, aki kifelé nevet, befelé sír. Borzasztó volt. És még most se biztos, hogy elmúlt végre, de most nagyon, nagyon boldog vagyok.

Ma 14 éve. 

Kezdődik....

Nincs egy perce, hogy rendesen ledöbbentem: ősztől három iskolás gyerekem lesz (na jó, ezt a ledöbbenést május óta átlag kétnaponta előadom). Három, és az egyik felsős. Kész. KO. Túl azon, hogy mégis, mit képzelnek magukról ezek a rettenetes, megbízhatatlan büdösganyéj kölykök, hogy van képük nőni, és fejlődni, és okosodni, és lassan kamaszodni, és amúgy is, még el se hiszem. A Nagy, ugyanis, a maga százhuszonnyolc centijével, és büszke ujjongással eldicsekedett huszonnégy kilójával egyáltalán nem nagy. Anyja-apja se nagy, én mindig aprócska voltam (most is csak széltemben vagyok nagyobbacska), de ez majd egyszer megér egy sztorit azért. Most csak annyit: nem hiszem el. 

Ami viszont ma konfliktust adja (iiigen, ma lesz konfliktus is ;) ), az a felszerelések beszerzése. Egyfelől kiakadok, amikor ugyanazon iskolában feszt más az igénye a testnevelő tanároknak: elsőben tornadressz, harmadiktól biciklisnadrág (na, ezt szerezd be 110-es méretben, pirosban), ötödiktől short. Mondom: short. Ja, piros legyen. Most próbálom kiszedni az elsős tornadresszből a Nagy nevét, hátha mégis tudja hordani a Kicsi.Aztán pl a Középsőnek elsőben Gioconda márkájú pasztellt kellett vennem. Kikészültem. Elsősnek. Tízszer annyiért, mint a zsírkrétát. Év végén persze hazajött a cucc, nem használták szinte semmire, viszont darabokra volt törve. A szintén elsős Középsőnek három rotring is kellett. Hálistennek később kiderült, hogy a tantónénivel nem ez a legnagyobb baj.  Középső második óta másik iskolába jár.

 Másfelől ilyenkor mindig izgatott, sőt, őrült vagyok: végre vásárolhatok!! Kedves kolléganőm szerint nem vagyok nő (innen is kösz :P) : nem szeretek ruhát venni. Cipőt sem. Nyűg a fodrászhoz menés, pedig határozottan zseniális a fodrászom; kín a kozmetikushoz járás. Utálom a szolit, és bár félévente elcsábulok a műkörmösnek, mindig kiborulok utólag, hogy nem tudok dolgozni vele. Mármint a műkörömmel. De ha papír-írószerbe, szerszámboltba, vasedénybe, műszaki üzletbe kell menni, akkor bezsongok. Azonnal. Mai napig röhög az egész baráti köröm, mert életem legromantikusabb ajándéka egy akkus fúró volt. Imádom. Jó, biztos tetszene egy szép fehérarany gyűrű, holdkővel, pl. Hol is tartottam? 

Igen, a papír-írószer. Mindjárt összeírom, mit kell venni. Nagy dolgok, mint táska, tolltartó, mindnek megvannak, ami persze nem zárja ki, hogy vegyek egy-egy újat (Evvan. De csak egy nadrágom van). Tehát venni kell füzeteket, a Nagynak nagyméretűt, mert már nagy, tollakat, ceruzákat, ragasztót, festéket, hajtogatós- és kivágós papírt, kistükröt, vonalzót, körzőt, radírt, mappát, dobozt, ilyen-olyan tárolókat és tokokat. Füzetekből mindig a lehető legyegyszerűbb, egypontnullás verziót veszem, gyerekenként egy kivétellel, ami lehet mintás, ízlés szerint, és mondjuk az lesz az üzenő. Ceruzából sokat válogattam annak idején, míg kiderült, hogy az olcsót egyértelműen nem éri meg megvenni (hát igen, a tolltartóra is hat a gravitáció. Törött belű ceruzát hegyezni álom. Rémálom. ), azóta megveszem a viszonylag drágábbat inkább, de két éve - jéé - nem kell havonta színes ceruzát venni a kölyöknek. Az A4-es mappák jobb, ha műanyagból vannak, még a környezetvédelem jegyében is, mert a karton szakad, ázik, az almát sem bírja (na, ki jár még úgy rendszeresen, hogy az uzsonnás doboz és/vagy zacskó mellett a harapott alma, kibontott joghurt, megnemevett szendvics be van passzírozva? Ilyenkor érzem, hogy nőnek a fejeim. Nem csak kettő, nem csak hat, nem csak tizenhárom, hanem egyszerre ötszáz, és mind ordítani akar. Szörnyű.). A tornazsákok is elkopnak minden év végére, gyanús, hogy jelen lehet az amortizálódás okai között a rendszeres rugdosás séta közben. A rajz- és technikacuccokhoz cipősdobozt szoktak kérni, de nem ám akármilyet, mert a padba nem fér nagy(obb). Ezt megoldjuk önerőből, csak a dizájnt rakjuk rá együtt, vagy, ha a gyereknek nincs türelme az anyjával játszani, akkor egyedül csinálom meg. Imádom a kreáskodást. Tehát ragasztóból mindjárt többet kell venni. Füzetborítót nem feltétlenül veszek, de a könyvek az öntapadós csíkkal ellátott átlátszót kapják - ennek a feltalálóját áldják meg az összes istenek! Radírból, hegyezőből hegyekbe' kell venni, mert szöknek, vagy a gyerek eszi őket, a fene se tudja, szinte minden tolltartónyitáskor hiányoznak. Ja, a kisfiam a tolltartót időspórolásból be sem cipzározza. Ceruzák szóródnak, anya fejei nőnek. Ezt már ismerjük.

Ma arra sincs időm, hogy kiboruljak a tankönyveken, illetve időm lenne, de a fene akar kiborulni. Majd, ha hazajöttek. A könyvek. Akkor pont elég lesz egy sort morogni rajta, hogy mért nem lehet drágább, tartósabb tanulós könyvek mellé, amit a kisebb a nagyobbtól örökölhet, olcsóbb kivitelű "munkafüzeteket" csinálni, ami egyszer használatos. Ehh, tényleg hagyjuk. 

Ma tehát összeírok, és holnap elindulunk. Három gyerek, három nap: mindegyikkel külön megyünk el, ez olyan anya-gyerek-kettesben-nap, és ha ilyenkor megyünk, még nem leszünk rosszul a tömegtől, azt egyikünk sem bírja jól. Megyünk, bejárjuk az összes, általunk ismert boltot, és mindent megnézünk, megforgatunk, komolyan megbeszéljük, mi az, mire nincs szükség, de mégis megvesszük, mi az, amit semmiképp, sose. Aztán hazajövünk, és a kötelező eldicsekvés után még mindig lesz időm, hogy beszerezzem, ami mégis kimaradt a listából.

Mi értelme is van...?

Hát igen, a kérdés felmerült. Minek ezt a "naplót" írni?

Na, most írtam egy pillanatnyilag érdekes témáról egy jó fél oldalt, majd rájöttem, annyira nem tudom körülírni, hogy érthető legyen anélkül, hogy felismerhetővé váljon. Tehát töröltem. A kérdés marad: miért írok? És akarom-e, hogy olvassák, hogy szeressék olvasni?

Egyrészt a gondolatok kavarognak, hol így, hol úgy, és én mindig szerettem mesélni, ezért beszélek olyan sokat. Nem akarok olyan sokat beszélni, de mindig elragad a sztorizás. Vannak emberek, akik szeretik hallgatni - én meg azt hiszem, érdekes történeteim vannak, és érdekesen tudom őket elmesélni; és vannak, akik unnak, ez mindig csak félúton derül ki; meg vannak, akik hallgatnak, de nem szeretnek, ebből szoktak még bonyodalmak lenni.

Sokan gondolnak engem valamilyennek. Sokszor csodálkozom, milyennek gondolnak, főleg, mert a legtöbben azt hiszik, egyféle vagyok, pedig nem. Senki sem egyféle. Vagyok ilyen, meg olyan, néha ilyen is, meg olyan is, egyszerre. Ezt felesleges körülírni, azt hiszem, mert mindenki, én is, tudja, mire gondolok - vagy mire gondol ő, ha rám gondol. Igazából - ritka kivétellel - az már régen nem zavar, ha kevesebbnek gondolnak, mint amilyennek magamat tartom, az viszont rendszeresen zavarba hoz, ha többnek vagy jobbnak néznek, mint ami vagyok. Főleg, mert annak előbb vagy utóbb óhatatlanul csalódás lesz a vége, és én gyakran töröm a fejem, vajon mi ebből az én bűnöm. Mert nem akarom jobbnak mutatni magam, mint amilyen vagyok. Fura. Aztán eszembe jut, amit egyszer valaki írt magáról: "ha csalódsz bennem, az nem az én hibám. Vagyok, aki vagyok, te meg gondolsz rólam, amit. Ha többet gondolsz, mint ami vagyok, csalódni fogsz - nem én tehetek róla." De valahogy ez sem igaz(i).

Visszatérve a naplóírásra: gyakran rájövök, hogy nekem jó, ha leírom, mik jutnak eszembe, vagy mik történtek velem. Ez már ok - hogy mért nem kézzel? Egyszerű: már nem tudok kézzel írni. Szeretnék, de annyira ritkán van rá szükség, hogy elszoktam tőle, és fáj a kezem, ha sokat írok. Gyengék az izmaim hozzá. Mostanában erőltetem a kézzel írást, mert fontosnak érzem, valahol belül, de egy naplóhoz még kevés. Kinek kell egy olvashatatlanul írt napló?

Jó, de mért nem magamnak írok, mért kell kirakni ország-világ elé? Hát igen. Alapvetően van bennem némi (ne tessék röhögni, esküszöm, sokkal kevesebb, mint ami látszik) magamutogatási hajlam. Aztán meg időnként nagyképűen azt hiszem, a leírt dolgaim tetszenek valakinek, esetleg, fú, ez már tényleg nagyképű: segítenek is valaki másnak. És az jó érzés. A tetszés is, mert  ha valami tetszik neked, annak örülsz, és egy percnyi öröm is jó. Jó és fontos. A segítés pláne. Főleg úgy segíteni, hogy nincs rajtam a teher, amit a másik hálája okoz. Na, ez ronda volt, én is érzem, de mégis, valahogy így van. Adni is szeretek, sokkal jobban, mint kapni, és mindig zavarba hoz, ha
az, akinek adok, kényszert érez, hogy viszonozza. Nekem nem kell. Jó, szeretek én kapni is, de amikor adni akarok, akkor csak arra van szükségem viszonzásul, hogy akinek adok, az szívesen elfogadja. És kész.

Ennyi, azt hiszem.

(és hogy milyen vagyok az írásaim mögött? ha ismersz, tudod. Ha nem ismersz, hiába mesélem el, sosem fog kiderülni. Csak az, hogy te mit gondolsz rólam. Ami inkább téged ír le, mint engem....)

Szabadnap

Meleg van.

A nap süt, az ég olyan, de olyan kék, amitől mindig szerelmes leszek. Ma még - és ez nagy szó nálam - a meleget sem bánom.

Jó, nem vagyok az a friss és üde, de a lassúságom, a lustaságom is olyan kellemes most. Mint egy hintaágyban. A gyerekek az utcán elburjánzó aranyeső- és tujaágak közt üldögélnek, biztonságos árnyékban, fecsegnek, játszanak, de abból sem sokat hallani, mert a rigók a vadszőlőben veszekszenek egymással. Vagy a verebekkel.

Később medencéznek. A víz jéghideg, mert mostanában éjjelre ősziesen lehűl az idő, így aztán centiről centire merülnek bele, a megfelelő helyeken sziszegéssel, esetleg sikkantással jelezve, hogy megint túljutottak egy veszélyes ponton. Aztán kiszállnak, a fiúk - a fiam és a barátja, aki a napokban jött haza egy hosszabb nagyszülőzésből - nagyfiúsan bringáznak, bújkálnak, beszélgetnek, a lányok pedig filmírással és próbákkal ütik el az időt a terasz kövén kecsesen elnyújtózva (Nem lehetne árnyékba menni, csajok? Neeem, mert ez olyan jó forró...). Néha berongyolnak, egy pohár víz, egy cső kukorica, egy alma, egy banán, kaphatok paradicsomooot? Mivel? Magában! oké.... kértek milánóit? neem... najó, de nem kérek rá kecsapot.

A tiszadobi Andrássy-kastély.
Legközelebb saját fotóval...

Telik a lusta nyári nap, csordogál lassan, ma már felsóhajthat a gardrób megkönnyebbülten, nem tudom rávenni magam a takarításra. Majd. Máskor. Egyszer, talán. Vagy kiírom az ajtóra: turi, aztán elhordják a népek. Ma nem érdekel. Talán a hétvégén, bár beterveztünk egy kirándulást Tiszadobra, de az csak egy nap, nekem meg kivételesen az egész hétvégém szabad lesz. Meglátjuk. A gardrób, és benne a rendetlenség nem szalad el. Sajnos.

Könnyű lesz a dinnyét levadászni: szédül.

Később hazaér Apa, a hátizsákjában egy dinnyével. Fejvakarás, mert a meleg dinnye nem finom, de a hűtő komoly elkeseredéssel tiltakozik az ellen, hogy még ezt is belezsúfoljuk. Marad a medence, így a dinnye most sorsára várva úszkál, néha segítséggel, néha kergetőzik is.


Elmélyülnek a színek a nyárban. A kék kékebb, a sárga izzik, a levegő vibrál. A vadszőlőben a darazsak egyenletes zümmögéssel zsongítják a fülünket, a gyerekek már nem törődnek velük, amiért nyilván hálásak, ők sem figyelnek ránk.

A fogvacogás sokat segít a rágásban

Vészhelyzet: a dinnye vagy túl jól, vagy túl rosszul érezte magát, mint strandlabda: reccsenés, és kettéreped. Nézem - nincs mit tenni:  családilag eldöntjük, hogy pont elég hideg, és nekiesünk.
Lassan, lábujjhegyen készülődik az este. Enyhül a meleg, felbátorodva hűsít a szél. A medence már nem izgalmas mára, holnapig elpihenhet, és majd talán az elbúvó lyukakat is megtaláljuk a karimáján, hogy ne eresszen le estig.

Lassulnak a kölkek is már. Egy-két kört még nyilván lefutnak, és nemigen lesz egyszerű kádba tenni őket, de tudom, megint megmosolygom, hogy képesek szó közepén elaludni. Én még olvasok egy kicsit, míg Apa dolgozik, aztán a mi napunk is véget ér. Holnap újra vár a munka.

Újjászületés

Már el is feledkeztem erről a blogról.

Márciusban viszont egy történet miatt írhatnék tört rám, és de jól tette.... rájöttem, hogy a közlési vágyam, mint olyan, egyrészt saját magamnak szelep, másrészt néha másoknak is segít. Vagy csak tetszik. Az is jó....

Így aztán, több hónapos vacillálás után, úgy döntöttem, lefújom a port a fogyniakarról. Kicsit átalakítottam, igényeimhez szabtam, és íme, itt van.

Én majd írogatok, Ti meg olvassátok - ha van kedvetek.

Tündérgyerek-napló

Nagyon összevesztem a mamámmal.

Illetve ez így nem pontos, mert csak én veszekedtem. Ő, szokásához híven, nem emelte fel a hangját, és türelmetlenséget sem éreztem benne. Mindig csodálom ezért, de most, pont most, bőszítő volt. Rettenetes. Azt éreztem, nem érzi át, nem érdekli, nem foglalkozik vele. Azt vártam, hogy legalább belülről, a nyugalmán átszűrődve látom rajta, hogy egyetért velem, hogy neki is fáj, hogy őt is bosszantja a dolog. De nem láttam benne mást, csak, mint mindig, végtelen nyugalmat, végtelen szeretetet és megértést. Még irántam is, pedig olyat csináltam, amiről az elsők között tanuljuk meg, hogy tilos: toppantottam. És még akkor sem villant sem méreg, sem egy cseppnyi csalódottság a szemében, sőt, egy pillanatra még a rá annyira jellemző derű is eluralkodott rajta - persze, ezt visszafogta, mert tudta, hogy most, ebben a pillanatban, nagyon felbosszant vele.

Éppen a téren voltunk, sétáltunk. Élveztük a napsütést, a madarak csivitelését, a lombokból játékos dallamokat kicsalogató szél kuncogását, az emberek borzongását, nevetését, az egész délutánt.

De egy gondolatból eszembe jutott az a lány, és elkezdtem neki mesélni. A lányt, aki sírva kiabált az édesanyjának, nemigazságot és piszokságot, és elkeseredve hajtogatta, hogy nem lehet igaz, hogy ez megtörténhet, hogy nem lehet ellene tenni, hogy nem igaz, hogy ez annyira nagy kívánság, hogy ne lehetne teljesülnie – és az anyukája csak hallgatta szomorúan és elcsigázottan, tudván tudva, hogy nem tehet semmit, és hogy a lány nem vele veszekszik, csak nem tudja, hová kiabálja ki a bánatát. Ezt meséltem, és megkérdeztem: ez nem olyan kívánság? Ezt nem lehetne teljesíteni? De a mamám csak a fejét rázta csendesen, nagyobb egyensúlyról, és küzdésről, és megjárandó útról, és még akkor sem emelte fel a hangját, amikor toppantásomra egy pillanatra illatos gyöngyvirágok borították el a teret, amitől minden gyerek, és nagyon sok felnőtt megállt hirtelen, előbbiek természetes boldogsággal vetve magukat a hirtelen megjelenő virágerdőbe, utóbbiak hihetetlenkedő mosollyal nézve azt, ami nem történhet meg.

Nem szidott meg. Eltüntette egy mozdulattal a virágokat, és a felnőtteken láttam, már kezdik is elfelejteni a különös közjátékot, csak néhányban marad meg a hirtelen jött boldogság illanó élménye, amit már nem is tudja, hogyan meséljen el, ha hazaér – a gyerekek persze emlékezni fognak rá sokáig, és a szüleik majd magukban ezt gondolják: micsoda fantázia…

Elszégyelltem magam. Pont úgy viselkedtem, ahogy a legkisebb, harmatcseppből frissen előbújt tündérek sem, kiadtam magunkat, nem érdekelt, hogy meglátnak, észrevesznek, hogy a törvény, ami szerint ember csak álmában láthat minket, mindent felülír, mert az emberek jók, de hajlamosak a rosszra, mert közülünk a rosszak ezt kihasználják, és az egyensúlyt fenn kell tartanunk.

Egyensúly…! Nem értettem, miért nem lehet teljesíteni ezeket a kívánságokat. Olyan egyszerű lenne, csak egy mozdulat, csak egy hajszál elvesztése. Mennyi tündér van, mennyi hajszál, nincs olyan sok kívánság, nem vesznénk el tőle… De ő csak rázta a fejét. Ezredszer magyarázta el: nem lehet. Nem lehet mindent. Nagyon keveset lehet. Nézzem meg a rosszakat – ő persze nem így mondja, ami kifejezést ő használ, azt talán ellenpólusként fordíthatnánk, de én ragaszkodom a kifejezéshez: rosszak; ő pedig nem javít ki, tudja, hogy mi munkál bennem most. Mindent tud. És én érzem belül, hogy igaza van. Tudom, a legfőbb munkánk most az, hogy valahogy enyhítsük a rosszak által okozott károkat. Járvány van, sok rossz születik, és nem tudunk mit tenni ellene. Meg kell állítani a járványt, de ez sem egyszerű.

De olyan rossz látni, elviselni, ez talán a legnehezebb: érezni, amit az emberek, tudni, hogy egy mozdulat a segítség, és nem úgy segíteni, mert neki vagy a körülötte lévő világnak attól sokkal rosszabb lenne, mert minden hat mindenre. Az emberek nem látnak. Nem látnak előre, nem látnak magukba, alig látnak valamit. Kívánnak. Sokat és meggondolatlanul, legtöbbször. Hatalom, szól az egyik, és ott egy rossz, és megadja neki, és máris rengetegen szenvednek. Pénz, kéri a másik, és ha megkapja, méginkább eltompult látásával nem érzi, hol a határ. Persze vannak tiszta kívánságok: nem mértéktelen hatalom vagy pénz, nem a másik ember kára, csak egy család, szeretet, kis ház, kevesebb szenvedés, egészség, öröm…. De olyan nehéz megtanulni, hogy lássam, melyik kívánság teljesülése mit szabadít fel. Megtanulni, hogy ne azt adjam, amit kíván, hanem az utat mutassam meg neki, amin végigmenve, megküzdve érte megteremti saját magának. Hogy meg tudja tanítani másnak. Láttam már embert, aki sokat küzdött, és elérte, amit kívánt. Láttam az örömöt a szemében: ezt én értem el. Egyedül. Mi értük el. Vele. Együtt, egymásnak segítve. És akkor meglát, és rákacsinthatok, hogy tudja: itt voltam vele, végig. Akkor kihullik az az egy hajszálam, de tudom, nem esik a földre összepödörödve, hanem besimul az ember szívébe, és segít neki tovább.

Nem könnyen békélek meg, nem jön a megértés olyan hamar, mint várom, de hát kicsi vagyok még, mindent akarok, azonnal, tanítani kell még engem, nevelgetni, terelgetni – mint az embereket. Most kezdődik az életem igazán. Meg kell tanulnom jó tündérré válni, megfontolttá, megértővé, türelmessé. Mint a mamám. Nem tudom, sikerül-e, de rajta azt látom, ő tudja. Hiszi. Érzi. És ettől bízom benne én is. Együtt, lassan, kemény munkával tudunk teremteni egy jobb világot, egy stabil egyensúlyt. Nem azonnal, nem látványosan, csak kívánságról kívánságra, emberről emberre. Megint eljön az idő, amikor a felnőttek tenyerén is úgy táncolhatunk, biztonságban, mint a gyerekekén…

- Meg akarták tartani?

Állok a liftben, nézem, milyen bizarr egy belül zöldre festett lift, közben eszembe jut, hogy hányszor mentem már vele, mindig zöld volt, mindig bizarr, mégis, sose zavart. Persze, mert a zöld, ez a halvány, nyugtató szín. Állok, hiányérzetem van, igen, arról volt szó, hogy együtt leszünk, együtt csináljuk végig, legalábbis fogja a kezem, amíg lehet, most meg, egyetlen szavára ennek az ismeretlen, piros kardigános csajnak, ő elment haza. Nem jöhet fel velem. Látogatási tilalom van.

Mire ez mind végigfut az agyamon, kapcsolok, hogy mit kérdezett tőlem a piros kardigános. És nem, nem hülyézem le, nem vágok pofákat, ennyit mondok: tervezett volt. Többet nem szólunk.

Fent a kis szülésznő ad egy hálóinget, mutatná, mit hol találok, leintem. Rengetegszer jártam itt. Mindent ismerek, a hülye mintát a padlón, a tálaló mellett a kiskocsit, rajta a teáskancsót, a tolóajtót, ami a mosdóba visz, a hűtő zaját, de még a telefonszámos lap, amin azok a barátságos babás-mamás képek vannak, is ugyanaz, mint hat éve, amikor utoljára erre jártam. De ma még nem találkoztam ismerőssel.

Bemegyek a szobába, hat ágyas, az egyiken fekszik egy nagyon szép lány. A szépsége egyből feltűnik. Átöltözöm, a hálóing alatt csak bugyi maradhat. Beugrik, hogy mindig röhögtünk, gratuláltunk, ha valaki olyat kapott, amin volt gomb. Ezen van, legalul, de ott meg a gomblyuk van elszakadva. Elmosolyodom. Bebújok az ágyba, próbálok nem gondolkodni. Olyan, mintha vattában lennék, vagy jégtömbben, minden távoli, halk, lassú... A lány rámkérdez: mért vagy itt? Elhalt a babám, elveszik, mondom. Milyen simán kijön. Emlékszel rám, kérdezi. Megnézem. Nem rémlik, tegnap rengeteg ember jött-ment, míg vártam az ítéletet, de bólintok: láttalak. Örül neki. Hát te, kérdezem. Abortuszra jött, huszonhat éves, négy gyereke van, a kicsit még szoptatja. Nem gondolta, hogy besikerül, és nem merik bevállalni, az ura fizetése kevés, az övé még kevesebb. Fizettem a hülyeségért, mondja. Kiszúrták a méhét, alig tudták megtartani. Többet nem szülhetne, ha akarna, akkor sem. Nem haragszik a dokira, aki azalatt is, míg én ott vagyok, többször megnézi, mindannyiszor bocsánatot kér. A doki az első, akit megismerek, sokszor találkoztunk, rendes ember. Bár itt szinte mindenki rendes. Eszembe jut a szülésznő, aki egyszer két éjszakát ült velem, fogta a kezem, és vígasztalt. Akkor a tizenkilencedik hétben voltam. Élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség. Szültem, mondom én, ma a piros kardigános kijavított: vetélés volt. Vállat vontam: ő tudja. Ő tudja, hogy hívják, én tudom, mit éreztem. Kinek-kinek igaza van. De a piros kardigános nem lopta be magát a szívembe.

Sokat várok, a rendkívüli időjárás miatt tán, vagy nem tudom, mi lehet, a telihold még messze van, rengeteg a szülés, a császárok előbbrevalók egy ilyen kisműtétnél. Félóránként hallom egy-egy újszülött jellegzetes, nyikorgó sírását. Nem fáj, tetszik. Olyan édesek, életrevalóak. A múltkori vetélésem - na tessék, megtanultam a leckét - közben valaki betett az ajtóban álló inkubátorba egy babát. Talán most is született egy valakinek, akinek eddig nem lehetett. Nem nekem. Nekem van három, elég kell legyen. A logika szerint.

Jön a kis szülésznő, nagyon kedves arca van, rövid haját elaludta. Vegyem le a bugyit, pisiljek, megyünk.

És megint a zöld lift. Egy emeletet megyünk feljebb, kilépünk a folyosóra, ott is minden zöld. A doktornőnek csak a szemét látom, nagyon fiatal, a hangja csilingelő. Szólok neki, hogy konizált a méhszájam, utána a félidős vetélésnél százfelé nyílt, nagyon heges. Bólint, biztat: nem lesz baj. Az altatóorvos is nő, egy tincse kilóg a sapka alól. Felfekszem, teszem, amit mondanak, nézem a műtőslámpa tartóoszlopát, ez nem zöld, sárga. Megszúrnak, várom, mi lesz, érzi, kérdezi az altatóorvos, bólintok.

Arra eszmélek, hogy a tolóágyon fekszem, nagyon megörülhettem a műtőssegédnek, a második ismerős arc ma, mert lelkesen mesélem neki....már nem emlékszem, mit meséltem, hamar elhalványult. Csak az maradt meg, hogy megsimogatta az arcom.

Ébredezem. Felhívok mindenkit, hogy jól vagyok, túl vagyok rajta, ne izguljanak. Kis szobatársamat kiengedték, várja a családját, feszül a melle, csorog belőle a tej. A másik szobatársam alig szól. Négy hetes gyerekét hagyta otthon, bevérzett, mentő hozta be előző este. Három vetélés után lett a gyerek, már nem is remélte. Véletlenül derült ki, rákszűréskor. Akkor tizenegy hetes volt, végigrettegte a terhességet. Egészséges, szép nagy kislány. Hiányzik neki, menne haza, de őt nem engedik el ma.

Várok. Ma még csak vártam, előbb, hogy beinduljon az autó, aztán a taxira, aztán a műtétre....... a műtétnek vége, most a doktornőt várom. Sokat várok rá, közben elmegyek pisilni, az feltétele a hazamenetelnek. Alig vérzek. A hasam kicsit feszül, de nem vészes. Tíz perc sem volt az egész. Semmi nyoma.

Jön a doktornő. Tényleg nagyon fiatal, törékeny lány. Kedvesen elmondja, amit tudok, hogy nem volt semmi komplikáció, hamar végeztek, ha már pisiltem, ittam, hívhatom a családomat, elkészíti a zárójelentést. Két hét múlva meglesz a szövettan, de ne várjak tőle semmit. Vagy beteg volt, vagy nem ágyazódott be rendesen. Várjunk fél évet a következővel, menjek meddőségire, genetikára. Hallgatom, bólogatok.

Felöltözöm. Összerakom a dolgaimat, nem sok, elbúcsúzom a szobatársamtól, ő most egyedül lesz, reggelig. Mire kimegyek az ajtó, megérkezik a férjem. Hazamegyünk. Megölelem a gyerekeimet, kicsit pihenek, aztán minden megy tovább.

Nem fáj. Semmi nem fáj. Mintha álmodtam volna.