Tündérgyerek-napló

Nagyon összevesztem a mamámmal.

Illetve ez így nem pontos, mert csak én veszekedtem. Ő, szokásához híven, nem emelte fel a hangját, és türelmetlenséget sem éreztem benne. Mindig csodálom ezért, de most, pont most, bőszítő volt. Rettenetes. Azt éreztem, nem érzi át, nem érdekli, nem foglalkozik vele. Azt vártam, hogy legalább belülről, a nyugalmán átszűrődve látom rajta, hogy egyetért velem, hogy neki is fáj, hogy őt is bosszantja a dolog. De nem láttam benne mást, csak, mint mindig, végtelen nyugalmat, végtelen szeretetet és megértést. Még irántam is, pedig olyat csináltam, amiről az elsők között tanuljuk meg, hogy tilos: toppantottam. És még akkor sem villant sem méreg, sem egy cseppnyi csalódottság a szemében, sőt, egy pillanatra még a rá annyira jellemző derű is eluralkodott rajta - persze, ezt visszafogta, mert tudta, hogy most, ebben a pillanatban, nagyon felbosszant vele.

Éppen a téren voltunk, sétáltunk. Élveztük a napsütést, a madarak csivitelését, a lombokból játékos dallamokat kicsalogató szél kuncogását, az emberek borzongását, nevetését, az egész délutánt.

De egy gondolatból eszembe jutott az a lány, és elkezdtem neki mesélni. A lányt, aki sírva kiabált az édesanyjának, nemigazságot és piszokságot, és elkeseredve hajtogatta, hogy nem lehet igaz, hogy ez megtörténhet, hogy nem lehet ellene tenni, hogy nem igaz, hogy ez annyira nagy kívánság, hogy ne lehetne teljesülnie – és az anyukája csak hallgatta szomorúan és elcsigázottan, tudván tudva, hogy nem tehet semmit, és hogy a lány nem vele veszekszik, csak nem tudja, hová kiabálja ki a bánatát. Ezt meséltem, és megkérdeztem: ez nem olyan kívánság? Ezt nem lehetne teljesíteni? De a mamám csak a fejét rázta csendesen, nagyobb egyensúlyról, és küzdésről, és megjárandó útról, és még akkor sem emelte fel a hangját, amikor toppantásomra egy pillanatra illatos gyöngyvirágok borították el a teret, amitől minden gyerek, és nagyon sok felnőtt megállt hirtelen, előbbiek természetes boldogsággal vetve magukat a hirtelen megjelenő virágerdőbe, utóbbiak hihetetlenkedő mosollyal nézve azt, ami nem történhet meg.

Nem szidott meg. Eltüntette egy mozdulattal a virágokat, és a felnőtteken láttam, már kezdik is elfelejteni a különös közjátékot, csak néhányban marad meg a hirtelen jött boldogság illanó élménye, amit már nem is tudja, hogyan meséljen el, ha hazaér – a gyerekek persze emlékezni fognak rá sokáig, és a szüleik majd magukban ezt gondolják: micsoda fantázia…

Elszégyelltem magam. Pont úgy viselkedtem, ahogy a legkisebb, harmatcseppből frissen előbújt tündérek sem, kiadtam magunkat, nem érdekelt, hogy meglátnak, észrevesznek, hogy a törvény, ami szerint ember csak álmában láthat minket, mindent felülír, mert az emberek jók, de hajlamosak a rosszra, mert közülünk a rosszak ezt kihasználják, és az egyensúlyt fenn kell tartanunk.

Egyensúly…! Nem értettem, miért nem lehet teljesíteni ezeket a kívánságokat. Olyan egyszerű lenne, csak egy mozdulat, csak egy hajszál elvesztése. Mennyi tündér van, mennyi hajszál, nincs olyan sok kívánság, nem vesznénk el tőle… De ő csak rázta a fejét. Ezredszer magyarázta el: nem lehet. Nem lehet mindent. Nagyon keveset lehet. Nézzem meg a rosszakat – ő persze nem így mondja, ami kifejezést ő használ, azt talán ellenpólusként fordíthatnánk, de én ragaszkodom a kifejezéshez: rosszak; ő pedig nem javít ki, tudja, hogy mi munkál bennem most. Mindent tud. És én érzem belül, hogy igaza van. Tudom, a legfőbb munkánk most az, hogy valahogy enyhítsük a rosszak által okozott károkat. Járvány van, sok rossz születik, és nem tudunk mit tenni ellene. Meg kell állítani a járványt, de ez sem egyszerű.

De olyan rossz látni, elviselni, ez talán a legnehezebb: érezni, amit az emberek, tudni, hogy egy mozdulat a segítség, és nem úgy segíteni, mert neki vagy a körülötte lévő világnak attól sokkal rosszabb lenne, mert minden hat mindenre. Az emberek nem látnak. Nem látnak előre, nem látnak magukba, alig látnak valamit. Kívánnak. Sokat és meggondolatlanul, legtöbbször. Hatalom, szól az egyik, és ott egy rossz, és megadja neki, és máris rengetegen szenvednek. Pénz, kéri a másik, és ha megkapja, méginkább eltompult látásával nem érzi, hol a határ. Persze vannak tiszta kívánságok: nem mértéktelen hatalom vagy pénz, nem a másik ember kára, csak egy család, szeretet, kis ház, kevesebb szenvedés, egészség, öröm…. De olyan nehéz megtanulni, hogy lássam, melyik kívánság teljesülése mit szabadít fel. Megtanulni, hogy ne azt adjam, amit kíván, hanem az utat mutassam meg neki, amin végigmenve, megküzdve érte megteremti saját magának. Hogy meg tudja tanítani másnak. Láttam már embert, aki sokat küzdött, és elérte, amit kívánt. Láttam az örömöt a szemében: ezt én értem el. Egyedül. Mi értük el. Vele. Együtt, egymásnak segítve. És akkor meglát, és rákacsinthatok, hogy tudja: itt voltam vele, végig. Akkor kihullik az az egy hajszálam, de tudom, nem esik a földre összepödörödve, hanem besimul az ember szívébe, és segít neki tovább.

Nem könnyen békélek meg, nem jön a megértés olyan hamar, mint várom, de hát kicsi vagyok még, mindent akarok, azonnal, tanítani kell még engem, nevelgetni, terelgetni – mint az embereket. Most kezdődik az életem igazán. Meg kell tanulnom jó tündérré válni, megfontolttá, megértővé, türelmessé. Mint a mamám. Nem tudom, sikerül-e, de rajta azt látom, ő tudja. Hiszi. Érzi. És ettől bízom benne én is. Együtt, lassan, kemény munkával tudunk teremteni egy jobb világot, egy stabil egyensúlyt. Nem azonnal, nem látványosan, csak kívánságról kívánságra, emberről emberre. Megint eljön az idő, amikor a felnőttek tenyerén is úgy táncolhatunk, biztonságban, mint a gyerekekén…